A keleti erszényesnyest (Dasyurus viverrinus) foltos erszényesnyest néven is ismert, de az utóbbi név nem a legcélravezetőbb, hiszen a foltos mintázat az erszényesnyestek mind a hat fajára jellemző. Méreteit tekintve kisebb macska nagyságú, még a nagyobb hímek súlya sem haladja meg az 1,6 kg-ot. Főként alkonyatkor és éjjel aktív állat, rovarokból és kisemlősökből álló táplálékát is ilyenkor kutatja fel. Mint minden erszényesre, erre a fajra is sajátos szaporodásmód jellemző.
A nőstények rendkívül rövid, 21 napos vemhességi idő elteltével hozzák világra utódaikat, amelyek száma akár a tízet is meghaladhatja, sőt, nagy ritkán akár húsz is lehet. Közülük azonban csak az első hat maradhat életben, ugyanis a nőstények hasán csupán hat emlő található. Az emlőket körülvevő bőrredő igen fejletlen, tehát szó sincs olyan kifejezett erszényről, mint például a kenguruknál. Az emlőn kapaszkodó kölykök szőlőfürtként függenek le, valamivel idősebb korukban pedig az anyaállat hátán kapaszkodva vitetik magukat. A nőstények a lehető legtöbb utódot igyekeznek felnevelni, az erszényesnyestek ugyanis nem élnek túl sokáig. A természetben a 4-5 éves állatok már igen idősnek számítanak, állatkertekben viszont előfordul, hogy ennél tovább is élnek.
Foltos erszényesnyest – Dasyurus viverrinus
A faj eredetileg az ausztrál szárazföldön is igen gyakori volt, de mára onnan szinte teljesen eltűnt. Ennek oka, hogy az utolsó 50 ezer évben az Ázsia felől érkező őslakók, majd az utolsó bő kétszáz évben a fehér ember számos, a térségben eredetileg nem őshonos fajt telepített be, a dingótól a macskán át egészen a rókáig. Ezek pedig ragadozóként, vagy épp versenytársként számos őshonos faj megritkulását okozták. Tasmania szigetén azonban, ahol ezek a hatások kevésbé érvényesültek, számos olyan faj is fennmaradt, amely a kontinensről már kiveszett. Ilyen az erszényes ördög, és ilyen volt az erszényes farkas is, amely ugyan már teljesen kihalt, de utolsó állományai éppen Tasmaniában maradtak fenn. A keleti erszényesnyest a kontinensről az 1960-as évek végére szinte teljesen eltűnt, azóta csak szórványosan találkozni velük. Tasmaniában azonban még jelentősebb állományai vannak, így a faj nem számít fenyegetettnek, noha a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) a „veszélyeztetettség közeli” kategóriába sorolja.
